Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sallai Zsolt: Elágazások

2011.04.17

A város szélére érve leszállt a megállóban és határozott léptekkel a tó felé fordult. Útja egy kocsma előtt vezetett el, ahonnan hangok hallatszottak. Egy pillanatra megtorpant, de aztán mégis továbbment. - A régi beidegződés – gondolta. Mielőtt a víz felé indult, levetett zakóját gondosan összehajtotta, s tárcáját az egyik zsebébe tette. Még jó, hogy már korábban megszabadult irataitól, s csak a pénzt hagyta meg. Eddig is senki volt, most meg már minek a papír? – gondolta. Táskájából kivette laptopját, s már majdnem engedett a gondolatnak, hogy újból megnézze a képsorokat, de aztán máshogy döntött.  A földre tette, s teljes súlyával ránehezedett. Érezte, ahogyan a műanyag test enged a nyomásnak, s roppanó hangok kíséretében darabokra törik. Még néhányszor rátaposott, s csodálkozott, hogy nem érez indulatot. Lenézve látta a félhomályban csillogó darabokat, és életére gondolt, ami most hasonló darabokban volt. Kicsit megborzongott, s a víz szélére állt. Valahol megindult a szél, és hűvös fuvallat suhant át a tájon. Ide már nem hallatszott más, csak a város távoli zaja, s a vízpart élővilágának halk neszei. Lassan teljesen sötét lett. Egy darabig gondolattalanul állt, majd elébe jött a jelenet, ahol minden elkezdődött. Közben beborult az ég, és esőszagot hozott a szél…
          Egyszerre figyeltek fel egymásra. Szőke, eleven tekintetű lány volt, bár szeme időnként elhomályosult, s furcsán idegenszerű lett. De ezt Évánál annak tulajdonította, hogy meglehetősen nehéz múltja volt, s biztosan előfogják ilyenkor az emlékek. Két hónap után is jól kijöttek, s úgy tűnt komolyra fordulhat a dolog. Most történt meg hosszú idő óta, hogy igazán örült valaminek.
         Első házassága csak két évig tartott, s ő már akkor is ivott. Nem sokat még, de rendszeresen. De nem ez volt oka válásuknak. Felesége nem bírta a kötöttséget. Gyermekük nem született, de talán jó is, mert Ibolya nem volt házias, s nem is igyekezett az lenni. Szerelemházasság volt, de hamar ráébredtek, hogy nem egymáshoz valók. Felesége megtartotta baráti körét, ahová ő nem tudott beilleszkedni. Néhányszor elment közéjük, de idegenként fogadták, s az is maradt. Nem nagyon volt a szavak embere, s nem is vonzotta a társaság. Mivel feleségével sem tudott különösebben beszélgetni, ezért hagyta, hagy menjen az asszony, mikor akar, ő pedig a közeli vendéglő mindennapos vendége lett. Itt vált rendszeressé italozása, amit párja nem nézett jó szemmel. Mindennapi kapcsolatuk csak a legszükségesebb dolgokra korlátozódott. Később hallgatólagosan megegyeztek, hogy nem zavarják egymás köreit. Mivel ketten könnyebben tudták fenntartani lakásukat, együtt voltak még egy ideig, de ez sem ment sokáig. Ibolya egyre gyakrabban kimaradt, s nemsokára kijelentette, hogy válni akar. Őt ez nem lepte meg, de azért rosszul esett neki. Ekkor történt meg először, hogy nem ment haza, s hajnalig a szórakozóhelyen volt. Azután ez mind sűrűbbé vált. Eközben szokott rá a játékgépre. Először csak kis tétekben játszott. Mindig nyert annyit, hogy tovább folytathassa. Nem vette észre, mikor már nem azért játszott, mert lehetősége nyílt rá, és esetleg nyerhet, hanem azért, mert kellett! De ekkorra már megtörtént az utolsó per, s kimondták a válást. Megegyeztek, hogy felesége marad a lakásban, s őt kifizeti. Nem tudta, hogyan oldotta meg, de nemsokára ez meg is történt, s neki mennie kellett. Az első teendője az volt, hogy albérletet nézett. Kifizetett előre fél évet, s élete ugyanúgy folyt tovább, csak egyedül. Pénze nagy részét takarékba tette, a többit pedig lassan, de biztosan elnyelte a játékgép. Már munkahelyén is felfigyeltek egyre romló állapotára, s egy reggel felettese magához hívta, s ő pár mondat után megértette, hogy itt rá már nincs szükség. Pedig elég jó számítógépes szakember volt. Annyi tartás mégis maradt benne, hogy az eltett pénzéhez nem nyúlt. Pedig néha iszonyatosan gyötörte a játékszenvedély, s az alkalmi munkákból és a segélyből nem sok jutott erre. S az albérletet is fenn kellett tartani valahogy. Így teltek az évek, s a környéken már jól ismerték az elhanyagolt külsejű fiatal férfit, aki egyre szánalmasabb helyzete mellett is, többre érdemesnek látszott, mint amit mutatott. Lett néhány alkalmi kapcsolata, de ezek miatt inkább szégyellte magát, mintsem örült volna nekik. Azzal tisztában volt, hogy már rég nincs abban a helyzetben, hogy méltó partnere legyen valakinek. De C’ est la vie! Élte hát tovább napjait, s a néha részvevő pillantások legalább úgy ingerelték, mint a megaláztatások, amelyek érték. Egy ízben épp a város központi részén, egy aluljáróban ült le a földre, úgy elfogta a gyengeség. Lehunyta szemét, s nemsokára hallotta, hogy valaki megállt mellette, és azt hívén, hogy alszik, letett melléje egy bankjegyet. Eltelt néhány másodperc, mire tudatosult benne, mi is történt. Hirtelen feltörő indulatában éktelen kiáltás tört ki belőle, s dühe az ismeretlen ember ellen irányult, aki segíteni akart rajta. Az nem értette a dolgot, és sietve távozott. Az eset mégis hasznosnak bizonyult, mert most szembesült igazán, milyen mélyre süllyedt. Hát ilyen benyomást keltek, hogy koldusnak néznek?! Az önbecsülését ért sérelem lökést adott neki. - Érdekes – gondolta, már sok minden történt vele az utóbbi időben, de ez érintette a legérzékenyebben. Úgy látszik még nem épült le teljesen. Hazament, letisztálkodott, s alaposan megborotválkozott. A tükörből nyúzott, sovány idegen arc nézett rá, s szíve elszorult. Elhatározta, hogy kezébe veszi életét. Nagyjából kitakarított, felöltözött, s megmaradt pénzéből vett egy rend ruhát. Hazaérve most már alaposan kitakarított, megvacsorázott s lefeküdt aludni. Másnap reggel elment a közeli bankba, s ott megtudta, hogy időközben kamatozott a betéte, s az összeg kerekedett. Ez jóleső érzéssel töltötte el. Adott egy kis biztonságot. Mellette egy fiatal szőke lány állt, s elgondolkozva nézett maga elé. Ő nemigen figyelt rá, mert kicsit zavarba jött, mert már rég volt ilyen helyen, s látta, hogy felfigyelnek rá az emberek. Biztos kell még néhány hónap, mire valamennyire rendbe jövök - gondolta. Ha már ott volt, bankkártyát is igényelt, mert most már rendbe akarta hozni életét. Hazaérve erősen eltökélte, hogy a játékszenvedélye miatt szórakozóhelyre nem megy, s az italt is annyira lecsökkenti, hogy elviselje a következő időszakot nagyobb dühroham nélkül. Azt is otthon issza meg. Lassan, de biztosan kezdett magára találni, s főbérlője, aki eddig épp, hogy elviselte, meglepődve tapasztalta a változást, s egy ízben be is ment hozzá kicsit beszélgetni. Teltek a hetek, s volt jó néhány igen kegyetlen, gyötrelmes nap, de túlvészelte. Már volt remény, hogy egyenesbe jut. Nemsokára sikerült egy állást szereznie egy kisebb cégnél, ahová csak azért került be, mert egyik ismerőse, akivel gyerekkori barátok voltak megsajnálta, és segített neki. Szorgalmasan dolgozott, s méltó akart lenni a bizalomra. Menet közben képezte is magát, hogy jobban képbe kerüljön szakmájában, pótolva az elvesztett éveket. Mind jobban beleásta magát a programozásba, s a számítástechnika mélységeibe. A pohárhoz egyre ritkábban nyúlt, s játékszenvedélye is szűnőben volt. Szabadidejében az interneten barangolt, s meglepődve tapasztalta mekkorát változott időközben az, s mennyi lehetőség van benne elrejtve. Legjobban a képeket szerette nézegetni, mert mindig vonzódott a szép tájakhoz, fotókhoz. Maga is rakott fel néhányat. Néha rátévedt intimebb helyekre is, de nem vitte túlzásba. Így teltek a napok, mikor egyszer pénzt vett ki az automatából, s ellépve a géptől nekiütközött egy lánynak.  Egymásra néztek. Egyszerre kértek bocsánatot. Ő tovább akart menni, de a lány megkérdezte, nem tudna - e felváltani egy húszezres- t. Ezután már együtt mentek a csarnok felé, mert kiderült, hogy a lány is oda készült. Így jöttek össze. Éva később elmondta, hogy szüleinél lakik, s eladónő egy boltban. Egyre többet találkoztak, s a férfi érezte, hogy melegszik fel a bensője, ha a lány az eszébe jut. Nem sok idő múlva a lány megemlítette, hogy most örökölt egy kis házat nem messze a várostól, mi lenne, ha odaköltöznének. Igaz kicsit rendbe kellene rakni, de amúgy nem rossz hely. Ő megörült a lehetőségnek, mert főbérlője mióta ő összejött a lánnyal, megint ellenségesebb lett. - Meg a munkahelyére is könnyen be tud onnan járni - jutott eszébe. Másnap szabadságot vett ki, s elmentek megnézni a házat. Kicsit elbizonytalanodott, mert igaz különálló épület volt, de másokkal közös udvarban. Egy kis kerítés választotta el a két portát. Ezt nem is említette Éva – futott át rajta. -  Hát ez alapos tatarozásra szorul - mondta a lánynak. - Majd megvesszük az anyagot, a szomszédok meg vigyáznak rá, míg neki tudunk kezdeni - felelte az, s bekopogtak a másik ház ajtaján. Magas, kemény arcú férfi nyitott ajtót, s neki egy pillanatra rossz érzése támadt. De a lány rögtön beszélni kezdett, s feloldódott a légkör. Megegyeztek, s átmenve fel is mérték a szükséges dolgokat, s elköszöntek. Este már a négy helyiség berendezéséről beszélgettek, amikor Éva hirtelen ránézett, s ezt mondta: Nekem nincs félretett pénzem, de itt van a ház. Te mit tudsz beleadni? - kérdezte. Ő nem tudta hirtelen, hogy szóljon-e a folyószámláján lévő összegről, de a lány olyan érdekesen nézett, hogy elszégyellte magát és elmondta, van valamennyi pénze, ami talán elég rendbe hozni és berendezni a házat. – Nem! - mondta a lány, az hagy maradjon tartaléknak, inkább vegyenek fel kölcsönt, majd lassan visszafizetik, s legalább, ha bármi felmerül, lesz mihez nyúlni. Logikusnak tűnt, s ő beleegyezett. Másnap a lány telefonált, hogy neki nincs meg a szükséges mértékű keresete a kölcsönigényléshez, és ráadásul már fél éve kezes egy barátjának, s új munkahelye is van. Szülei meg nem jöhetnek számításba. Ő még aznap megérdeklődte, s neki azt mondták, hogy a keresete elégnek tűnik, de a bank minden igényt egyedileg bírál el, s ez elég komoly összeg. Indítsa el a dolgot, s várjon. Nemsokára kedvező választ kapott, s barátja és egy munkatársa segítségével megkapta a kívánt összeget. Kicsit nehezen vállalták, de aztán megértették, hogy Éva nem jöhet számításba. Más meg nem volt, aki szóba jöhetett. De látva igyekvő és egyre boldogabb munkatársukat, mégis segítettek. A másik hétre mindketten szabadságot vettek ki, és megvették a hozzávalókat, s egy vállalkozó segítségével még éppen befejezték a munkálatokat hétvégére. A következő héten már a konyha és szobabútorokat nézegették, mikor eszébe jutott valami. Megkérte a lányt, hogy legközelebb hozza már el a szükséges papírokat, mert látni szeretné a ház jelenlegi helyzetét igazoló iratokat, s megnéznék hogy nem lehetne-e valamit tenni, hogy a két portát különválasszák. Megemlítette azt is, hogy talán jó lenne, ha mindkettőjük nevére íratnák az ingatlant, s már igazán meg akarná ismerni a szüleit is. Végül is komoly összeggel járul hozzá a közös élethez, s szeretné, hogy bizalmát bizalommal fogadnák. A lány arcán egy pillanatra átsuhant valami, s ő megint arra gondolt, talán szégyelli szüleit. – Pedig ő nem volt túl érzékeny ebben a tekintetben, hiszen nagyon is jól tudta, hogy nemrég még ő is milyen körülmények között élt. - Holnap este eljöhetsz - felelte Éva. - Ott megbeszélünk mindent. - Egy távoli kerületet nevezett meg, ahol szülei éltek. Másnap a lány telefonált, hogy ma este nem jó, mert apját kórházba vitték, valami vírust kapott el, de néhány nap múlva helyrejön. Halasszuk hétvégére. - Jó, egyezett bele, s még örült is kicsit, mert főnöke megkérte maradjon bent tovább, mert váratlan megrendelés érkezett. Aznap nem találkoztak, de másnap Éva különösen kedves volt, s ő arra gondolt, milyen ajándék a sorstól, hogy összehozta őt ezzel a lánnyal. Ez lenne a boldogság? – kérdezte magától, mikor a lány elment. Jókedvűen tett rendet maguk után, s most még az sem zavarta, hogy főbérlője hangosan pakolta el az elmosott edényeket. Valahogy nem volt még álmos, s elővette laptopját, hogy barangoljon egy kicsit. Meglátogatta postafiókját, s aztán tűzhelyeket nézett, mert az még hiányzott. Azon is gondolkozott közben, vajon hogy fogják fogadni őt a lány szülei? Elhatározta, hogy nem érezteti Évával, ha esetleg tényleg úgy bizonyul, hogy nincs minden rendben velük. A lány a fontos - gondolta, és megint eszébe jutott, milyen odaadó és kedves volt az imént. Hirtelen elfogta a vágy, és azt kívánta, hogy ne kelljen többé elválniuk. Végül is, már csak kis idő, és minden készen lesz! Nem külön porta, de hátha sikerül elválasztani, meg majd csak megleszünk valahogy a szomszédokkal - gondolta. Az a lényeg, hogy mi ketten jól kijöjjünk egymással. A többi az idő dolga. Már majdnem kikapcsolta a gépet, mikor véletlenül rátévedt arra az oldalra, amit néha meglátogatott. Nem volt különösebben prűd, de most kicsit szégyellte magát, ha Évára gondolt. Átfutotta az újabbakat, s megakadt a szeme egy másik lapon, ahol magyar írás volt. Rákattintott, de nemsokára nem akart hinni a szemének. A videón egy olyan lány volt, aki megszólalásig hasonlított Évára. De milyen helyzetben! Ez valami tévedés lehet! De nem az volt. Megismerte. S a dátum csak pár napos volt. Kikapcsolta a gépet, s rögtön a telefon után nyúlt. De a lányé ki volt kapcsolva. Majd holnap, - zakatolt benne a gondolat, s eszébe jutott, hogy a bor nagy része megmaradt, mert Éva kicsit korábban ment el ma. Egy húzásra megitta, majd a másik palack után nyúlt. Nemsokára álomtalan mély alvásba süllyedt. Reggel csörgött az órája, s zavaros fejjel fájó lélekkel öltözködött, miközben rosszulléttel küszködött. Már rég ivott egyszerre ennyit, s ennek hatása most jelentkezett. Beérvén munkahelyére azonnal ismét megnézte a felvételt, s felhívta a lányt. De megint nem volt elérhető. Szólt főnökének, hogy el kell mennie, s bár az nem örült neki, de azért elengedte. Azonnal buszra ült, s elment a kis házhoz. Bement az udvarba, s odaérve elővette kulcsát, s megforgatta a zárban. De nem nyílt. Valami rossz érzés fogta el, s erőltetni kezdte a zárat. Ekkor kattanást hallott,  kinyílt az ajtó, s a küszöbön egy magas, rossz arcú férfi állt, s hidegen nézett rá. Kérdezni akarta, hogy mit keres itt, de helyette az szólalt meg: - Mit akarsz? - Alig tudott válaszolni, hogy ez az ő házuk, de a másik gúnyosan elmosolyodott, s csak annyit szólt: Hol van a neved? - Ekkor sejlett fel benne először, hogy becsapták. Valóban: Hol van a neve? Hiszen épp mára beszélték meg az újabb találkozót a lány szüleivel - jutott eszébe. Végül is mi bizonyítja, hogy itt minden munka az ő pénzén történt? A vállalkozó felajánlotta, hogy huszonöt százalékkal olcsóbban megcsinálja a munkát számla nélkül, ami neki jól jött, hiszen egyébre is kellett a pénz. A személyi kölcsönhöz meg nem kellett ilyen bizonylat. Erről tehát nincs adat, s a szoba és konyhabútor, s a sok szerelvény készpénzért lett véve, s nem is gondolt arra, hogy a számlákat eltegye. Megzavarodva állt, s érezte, valaki megfogja a vállát. Megfordult, s szembetalálta magát a szomszéddal, aki hidegen ennyit mondott: - Felejtse el, hogy valaha is itt járt, s ha még egyszer zaklatni meri a lányt, jobban teszi, ha láthatatlanná válik. Ekkor ez és a rossz arcú is egyszerre ütött, s ő szinte megsemmisült hirtelen kínjában. Eszmélve észrevette, hogy egyedül van. Nagy nehezen felállt, összeszedte magát és vérző arccal émelyegve utazott vissza a városba, és nem bírt gondolkozni. Aztán nagy nehezen mégis elindultak gondolatai, s eszébe jutott, hogy mikor olyan kedves volt a lány, tréfából kérdezgetni kezdtek egymástól dolgokat. A feltétel az volt, hogy nem kell mindig válaszolni, de ha igen, akkor igazat. S később megkérdezte bankkártyája PIN kódját a lány. Ő akkor kicsit meglepődött, de rögtön eloszlott gyanúja, mikor Éva mondta, hogy ha valami lenne vele, jó, ha van valaki, aki segíthet. De most egészen más színben látta a dolgokat. Izgatottan vette elő tárcáját, s még azt sem bánta, hogy összevérez mindent, mert szeménél szétnyílt a seb, s erősen vérzett. Mindent kiforgatott, de a bankkártyája nem volt meg. Most értette meg, hogy miért ellenezte a lány mikor korlátozni akarta a felvehető összeget. Mindenre volt érve, ő meg bízott benne! Azonnal felhívta a bankot, s kérdésére elmondták, hogy még tegnap este felvették folyószámlájáról az összes pénzt, csak néhány tízezer forint maradt rajta. Már meg sem lepődött. Úgy érezte megfagyott benne valami. Leszállva első gondolata a rendőrség volt, de belegondolva rájött, hogy igazi bizonyíték nincs a kezében. Tudta azt is, hogy ezektől senki sem védheti meg. Szomorúan ismerte fel, hogy balek volt. Kihasználták, megfenyegették, és sorsára hagyták. Még az albérletét sem tudja kifizetni most, s ott az irdatlan sok kölcsön! Úgy érezte szétszakad, s fájt benne minden. Már tudta, hogy mélységesen tévedett. A lány szemében csak néha látta azt a metsző hidegséget, de úgy látszik, az az igazi énje. - Innia kell! - Maradék pénzén italt vett, s aznap teljesen lerészegedett. Másnap bement a bankba, s hozzájutott megmaradt pénzéhez. A tisztviselő furcsán nézett rá, de ő nem bánta. Az ezt követő napokban éjjel érkezett haza, s alig emlékezett valamire. Egyik alkalommal észrevette, hogy a telefonja is eltűnt. Nem is bánta, mert munkahelyéről már több hívást kapott, de ő nem vette fel. Kicsit reménykedett, hogy hátha valami tévedés az egész, s kiderül, hogy ártatlan a lány. De ez csak öncsalásnak bizonyult. Egy jó hét múlva elfogyott minden pénze, s tudta, hogy már nem húzhatja tovább. Minden értelmét vesztette, s már nem volt ereje szembenézni a dolgokkal. Elborította az önsajnálat és a tehetetlen düh. Hát ezért volt ennyi küszködés! A sok keserves év! Hogy mégis ember legyen. S most emberi mivoltában tették tönkre. Ez fájt legjobban neki. Nem ő kellett, csak a pénze! Az a nyomorultul keservesen megőrzött pénze, ami a múlt. S a felvett kölcsön roppantó súlya, ami a jövő. És mi a jelen? Mi maradt neki?!  A magány és az ital felé a kiszolgáltatottság. Mert azt már tudta, hogy még egyszer nem lesz ereje abbahagyni. Meg minek is! Anélkül megbolondulna! - Hazaérve kicsit rendbe rakta szobáját, s meglepetésére az egyik tányér alatt talált egy összeget, ami elég volt albérletének rendezésére, s még maradt is valamennyi. A szükséges pénzt az asztalon hagyta, s a maradékot eltéve magához vette táskáját, s kiment a szürke estébe. Felült az egyik buszra, mely a város szélén lévő tó felé vitte.
                                                                                                                                      
        …Bezárult a kör - gondolta. Már szemerkélt az eső. Talán még jobb is, hogy nem derűs este van. Ez jobban illik helyzetéhez. Egyre jobban fázott. Lassan átnedvesedett a ruhája. Legalább nem lesz olyan hideg a víz - suhant át rajta. - Nem mindegy már? - Lehunyta szemét, s elképzelte, ahogy megszívja magát vízzel, s elmerül. Lassan dőlni kezdett.
          Vele átellenben a kis tó másik partján kis csapat táborozott. Eddig csendben voltak. - Ne azt, hanem a másikat! - kiáltott egy leányhang a sötétben. - Jó, úgysem próbáltuk még ki, - válaszolt egy fiúhang. S ebben a pillanatban vakító fénysugár vágott bele az éjszaka sötétjébe, s a férfi mozdulatai megtörtek. Lehunyt szemébe fájón hasított valami, s ez megzavarta terve végrehajtásában. Nem értette mi történik, csak azt tudta, hogy bántón megzavarták magányát. Hirtelen dühöt érzett, s kitört belőle egy kiáltás, hogy még itt sem hagyják békén! Közben eszébe jutott, hogy van még nála egy üveg ital. El is feledkezett róla, úgy lefoglalták gondolatai. Direkt erre az alkalomra vette. Ennyi még jár neki! Felvette kabátját a földről, s magára terítve felbontotta az üveget. – Ahogy ez elfogy, életem ideje is így lesz – gondolta.
         - Tisztán láttam az alakját – mondta egy hang. - Én valami kiáltást hallottam, felelte egy másik. Az épp hogy szemerkélő esőben felerősödtek a hangok. - Talán valami baj történt, - folytatta az előbbi. Szóltak vezetőjüknek, s ö meg még két fiatalember lámpákkal felszerelve azonnal indultak is, a másik part felé.
          Már alig volt az üvegben, s érezve ezt, egyszerre lehúzta. Most már elég! Ennyi volt! Még hogy hol van a nevem?! – merültek fel benne a rossz arcú ember szavai. Nagy lendülettel a tóba dobta az üveget, mely hangosan csobbanva ért vizet. Levette válláról kabátját, s ledobta a földre. -  Majd jó lesz valakinek – gondolta. Szorosan a part szélére állt, de már nem hunyta le a szemét. Hideg lett lelkében. - Ekkor a közeli bokor szétnyílt, s erős lámpa fénye világított rá. Már megint! – hasított bele a düh, s lobbanó indulattal fordult a magányát megzavarók felé. Azok megtorpantak. Most vette észre, hogy hárman vannak. Egy darabig egymásra meredtek, s aztán egy hang szólalt meg halkan: - Hol van a neved? – Hová van felírva? Azért mondta ezt a vezető, mert rögtön átlátta, hogy mi a helyzet. Ő meg csak állt, mint akit letaglóztak, s észre sem vette, hogy dühe elpárolgott. Nem értette, mit akarnak ezek is a nevével. - Be van-e írva a neved az élet könyvébe, vagy sem? - hallotta újra. Ő élesen és keserűen felnevetett, s arra gondolt, a halál előtt pár pillanattal mit számít ez, vagy bármi is! – Mert az ember születik, meghal, s utána jön az ítélet. - folytatta a hang. - Akinek neve be van írva az élet könyvébe az, ha meghal is él. Akinek meg nincs, az él, de már halott. Immár elkárhozott. S nincs személyválogatás! - hallotta ismét.
          Nem is a szavak értelme, hanem szokatlansága ragadta ki őt letargikus állapotából. S olyan különösen hatott ez, ebben az esős tóparti éjszakában, hogy hátratántorodott, s ezek rögtön odaugrottak hozzá, és szelíden, de határozottan elvezették a víz széléről. Ő meg hagyta. S már azon sem csodálkozott, hogy az egyikőjük összeszedte megmaradt holmiját, ketten meg belekarolva vitték táborhelyük felé. S egy kicsit sem érezte az imént elfogyasztott ital hatását. Gondolatai tiszták lettek és maradtak,… s később is ez volt rá jellemző. Nem tudta még akkor, hogy Istennek néha különös útjai vannak, s könyörül azon, akin könyörül, s irgalmaz annak, akinek irgalmaz. Mert ő szuverén Úr! S nála van minden kegyelem elrejtve fiában, az Úr Jézus Krisztusban!